Molnár V. József gyermekrajz-elemzései

Molnár V. József gyermekrajz-elemzései
http://www.freeweb.hu/flag/millennium/molnarv.htm


http://video.google.com/videosearch?q=moln%C3%A1r+v.+j%C3%B3zsef&oe=utf-8&rls=org.mozilla:hu:official&client=firefox-a&um=1&ie=UTF-8&ei=_IQVSsfGJcqK_QannbznDA&sa=X&oi=video_result_group&resnum=10&ct=title#

Isten tenyerén (A gyermekrajzok üzenete 1.)

A régi ember a gyermeket Isten áldásának tekintette, s hitében a kisgyermek Isten tenyerén él; általa, vele a teremtő és igazító törvény mutatja meg magát. Tudta, hogy az anyaöl óvása, az öntudatlanul átélt minden-szeretet, amelyben a dolgok egysége honol; a termő televény sötétség csöndje a születésben lármás világosságra vált, s a megszületett gyermek, a „csillagocska” fáradhatatlanul keresi az elveszett paradicsomot s a biztonságot adó „kinti” rendet, amelyről ott „bent” mindent megtudott. Kint a fényben, a tagolt világban a kisgyermek kérdez - és nemcsak szóval - szemével, s teste, lelke minden moccanásával. Kérdéseiben bölcsesség világít. Korai rajzaival, képpel, mesével tudatja, hogy a Teremtő miféle világot ígért neki, miféleképpen lehet része, részese annak, s mivégre született különvalónak.

A kisgyermekben - hasonlóképpen az ihletett művészhez és a természetben élő emberhez - a vele született adottságok, s a javarészt tudattalan élmények munkálkodnak. Hagyja, hogy eszköze legyen a létet igazító törvénynek; akaratával, nyiladozó értelmével alig tud beavatkozni annak megvalósulásába. Rajzai ezért mondanak el sokkal többet a világról, mint amennyit föltételezünk róla szellemi képessége, érettsége alapján. Kezdetben „begyakorolt sablonok nem korlátozzák, a valóság külső képe nem készteti tapadásra, nem béklyózza meg képzeletét”.2

Első firkáiban jellemző elemként fedezhetjük fel a szálkák, szárak, sugarak „verését” (1. ábra) csakúgy, mint a körök, karikák gubancát, a fészket (2. ábra). Az egyenes és a hajlított vonal régi írásunk, a rovásírás két fontos jelét juttatja eszünkbe (3. a, b ábra), a legegyszerűbb formákat, amelyek minden más rovásjelnek „apja”, illetve „anyja” lehetnének. Az „Sz” hangjelölője (4. a ábra) formájából következően a lehető legpontosabban „rögzíti” azt a hangot, amelynek jelölésére kiválasztatott: szinte sziszeg, megidézve e hang terebélyes fogalom-bokrot is, azt, hogy szár (valaminek a szára), hogy száll (fölszáll), szál (egyenes), szálka, szőr, szög, szúr, szél (szárító, illetve széle valaminek vagy szöglete), száraz, szikes, szikár..., hogy férfi, apa, s egyben atyatermészetű, mint a „száraz”-zal (sugárral) teremtő Nap, illetve a szellemmel (igével) teremtő Atya. Amikor „meghajlítjuk” e szárat (3. b ábra), nem törik el, ahogyan a növény szára se, ha víz vagy szél hajlítja - zöngésedik, lággyá válik, miképpen az „N” hangja az. Formája ekképpen a növényt idézi és a nőt, aki mikoron méhében az új életet hordja, ekképpen növekedő, s a Hold is ilyen, amint telik, amint növeli, neveli a határt, mindent, ami növény. A Hold, a földi nedvesség úrasszonya, népünk hitében Boldogasszony megidézője, a régieknek a Nap Jézust „hozza el”.


4.ábra: a.)Kör és kereszt három, illetve három és fél esztendős gyermek rajzán (Rhoda Kellogg után). b.)Körök kereszttel osztva háromesztendős gyermek rajzán
5.ábra: A tatai karcolt kő (Kőkor - Marie E.P. König után)
6.ábra: Jászberényi rozmaringtő képjele (JMNGY:72.62.1)

A kisgyermek első firkáiban a teremtett világ egymást feltételező és kiegészítő kettőssége van jelen, a világosság (férfi) és a sötétség (nő), a nappal és az éjszaka, a fönt és a lent, a száraz és a nedves..., az egymásra rímelő kettősségek rendszere.

A kisgyermek nagy gonddal, hosszasan s szívesen rajzolja a pontot is, s a vele egyenértékű kicsi köröket, s apró foltokat (14. ábra); órákat tölt el néha ezekkel a roppant egyszerű rajzi formákkal, ilyenkor azzá válik, amit tesz (a gyermek legtöbb tevékenységére jellemző ez!); „kilép” a tér-időből, a maghoz hasonló állapotban él, amelyben az élet esszenciális, alig moccanó. A mag (a vele analóg gyöngy) a régiségben a szűzséget varázsolta. A gyermek saját állapotát „meséli” ekképp el: a benne, vele testesülő szűzségről ad hírt.

7.a,b.ábra: A rovásírás kétféle „F” jele.
8. ábra: Az állatöv tizenkettes rendszerének ún. kardinális keresztje.

A kör és a kereszt együttes üzenetét is magával hozza a gyermek (4. a, b ábra). Még a negyedik esztendejét sem tölti be, és rajzolja már a csillagnyi tengelyre tükröztethető szimmetriát, a kört, a teljesség, az osztatlan egész, az óvás, a menedék, az anyaöl archaikus és egyben legkorszerűbb jelét, s benne az egyenlő szárú kereszt formát, amely ősidőktől napjainkig a teremtő szellemerő, az Ige jele és megidézője, s a kinti világban való eligazodás legfontosabb eszköze (falusi népünk a keresztszemes hímzés alapöltését - a keresztet - Igének nevezi)(5-6. ábra).

9.a. ábra: Napvirág (Rhoda Kellogg után).
9.b. ábra: Baranya megyei díszsulyok (Vass Katalin után). A motívumrendszer közepén a gyermek napvirág „hasonmása” található.

A kör-kereszt rovásírásunkban az „F” hang jele (7. a, b ábra), amely a szárazból és a nedvesből (3. a, b ábra), a Napból és a Holdból, férfiból és nőből tevődik össze. E forma az organikus kultúrában az ókortól napjainkig a Földet jelöli; de mivel a régiek a Földön nemcsak a földgolyónkat értették, hanem a látható kerek világot, a kör-kereszt a megvalósult, működő, érzékelhető mindenség jele is egyben, a teremtett világ beszédes modellje.

Egyiptomban az „andráskereszttel” osztott kör (7. b ábra) az időt, a fölkelő, „forgó Napot idézte meg, amelyet minden hajnalon a Föld-anya hozott a világra; az Ég és a Föld szűzi nászából születő Istenfiút. Eleink imádságában a pirkadatok „Mária kapujá”-ban: „Ahol jön a mi Urunk, Jézus Krisztus/Aranyfának az ágán. .”3

10.ábra: Öt és félesztendős gyermek rajza
11.ábra: A gyermek képi munkájának egyik fejlődési sémája (Rhoda Kellogg után). A kör és kereszt szervezi, „szerkeszti” a gyermek fokozatosan tagolódó képeit.

Az egyenlő szárú kereszt egyenes szakaszainak metszésében „irracionális pont” létesül: a középpontban az áttételesen jelen való Teremtő „mutatja meg” magát. Régi karácsonyokon a fény, Jézus Krisztus születésének az ünnepén az éjféli mise után elkészített asztal rendjében a tér-idő körkeresztje testesült (8. ábra): az asztal alá az aratás kezdetén, Sarlós Boldogasszony napján (július 2.) kötött „Jézus-kéve” szalmája került. A búza szárának sáraranya, kalászsugara a Napra utal, a Nap Jézust jelöli. Az Istengyermeknek a Napot idéző szalmával vetettek szülőágyat. Az őszi napfordulón Máté, Mihály, Ferenc vagy Gál hetében a karácsonyi abroszból vetették a búzát, amelyet a „Jézus-kéve” kimorzsolt magja szentelt. A karácsonyi asztal abroszára, amelyet advent áhítatában fontak és szőttek, annak kellős közepére a Luca-napon vetett, világoskék szalaggal „öltöztetett” zsenge „lucabúza” került, a szentelt gyertyával. A zsenge búza a húsvéton diadalútjára lépő Nappal, a feltámadó Krisztus erejével feltámadó mezőre utalt. Az égő gyertya a Szentháromságra utalt: lángja az Atya, méhviasz teste a Fiú, bele a Szentlélek megidézője. Karácsony éjjelén az Éj és a Föld köldöke (a pont) egyetlen középponttá vált:”Begyütt Jézus a házamba,/ Házam közepén megálla.”4

12.ábra: A Nap-tagolta spirális kör-rendszerben embrióhoz hasonló forma „születik”. (Az embrió szeme a Nap - Rhoda Kellogg után).
13.ábra: A középpont fejjé alakul, amelyből karok, lábak kezdeménye indul (Rhoda Kellogg után).
14.ábra: Négyesztendős gyermek „keresztre szerkesztett” alakjai.

A tér-idő kerekségét osztó egyenlő szárú keresztet a Nap „rajzolja” le számunkra, az ő égi „járása” s fénye, amely árnyékkal ajándékozza meg a fölfelé törekvő földi létezőt, mutatja meg az égtájakat (”Előttem van észak, hátam mögött dél, balról a Nap nyugszik, jobbról pedig kél.”)5 Az ötesztendős gyermek rajzán a Nap gyakran kereszttel osztott fényszirmú virág (9. a,10. ábra). Az eredeti ábrán (9. a): a korong sárga, a korongot tagoló kereszt-kettős kék, a fényszirmok vörösek. A korong vörös, a fényékek világoskékek, a rájuk ragozódó kerekded szirmok sárgák, a kereszt pedig zöld a 10. ábrán. Az első esetben a festék három alapszínét használta a gyermek, amelyből minden más szín kikeverhető, a korongot kereszt (kereszt-kettős) osztja, amelyet a Nap „rajzol le”, s e korongot a „Napteremtette” virág szirmai övezik. Ok és okozat teljessége mindez: a látszólag különvalók szerves egységének montázs nélküli képjele. A 10. ábrán az alapszínek mellett a korong vörösének komplementere, a zöld szín is megjelenik. A szerves műveltségben e két szín általában a közbülső világot (az „ember terét”) jelöli; a vörös a sugárral teremtő föntre utal, a zöld a sugarat óhajtó és befogadó „nedves” alsó világra.

15.ábra: Hatesztendős gyermek „királylány” alakja
16.ábra: Napvirág; öt- és félesztendős gyermek rajza.

A kör-kereszt a gyermek számára a teremtő televény, a kitüntetett középpont, amelyből minden más rajza következik (11. ábra). Az Ige (Kereszt) és az őt befogadó, kihordó, világra szülő anyaöl (kör) neveli, növeli rajzos kedvét, adja biztonságát a formák számlálhatatlan változatában (12-15. ábra). Rajzai tanulsága szerint minden gyermek „ismeri” a valóságot - bárhol is születik a világra -”tudja”, lelke hordozza e tudást, hogy a tér-idő kerekségének csillagnyi másságában egyazon Ige működik.

A gyermek számára a Nappal jelölhetó, fénnyel teremtő Isten személyes és barátságos. A szegedi nép hitében a csecsemő ha ébren van, és ujját nézegetve mosolyog, a Kis Jézus aranyalmájával játszik - az aranyalmát a Boldogasszony adja kezébe. (Az organikus kultúrában a kéz, az ujjak „sugara” a Napot idézi meg.) Lányom esztendős alig múlott, gyermekkocsiban feküdt a Múzeum-kert egyik fája alatt. A gyenge szélben mocorgó levelek közül a Nap tekintett rá, és ő „szólt” a Naphoz: szakadatlanul mosolygott, s kezével hadonászott fényes arca felé. A gyermek és a természetben élő ember számára arca van a Napnak - aki „elfogadja őt”, annak megmutatja az arcát (16-19. ábra).

17.ábra: Homoródalmási, illetve muzsnai lőporszaru csontkarcolata (Unghi István után).
18.ábra: A tancsi (Erdély) református templom mennyezet kazettája a XVII. századból (Mózer István felvétele).

A l6. ábra napvirága szinte tételesen meséli el, hogy miféle természetű a világ, amely életünk terén adatott: a mosolygó fényes lény tizenkét hosszú, „mérges” vörös és ugyanennyi rövidebb (tömzsibb) „szelíd”, zöld szirommal ékes. A napéjegyenlőség világos és sötét óráinak száma juthat eszünkbe, s az is, hogy reggel a föltámadó (friss) Nap ékít, s amikor leszentül, „lebont”, becsuk, csöndet parancsol. A mérges ékekre oldalnézetű sárga szirmok ragozódnak, a szelídekre fölülnézetű, piros közepű kék virágok; a dinamikus és a statikus saját tulajdonságában erősödik ezáltal; ki-ki az őt illető „koronát” kapja. Íme, a teremtő és igazító, értünk emberré lett Isten! - aki azért jött, s jön közénk nap mint nap s minden esztendő karácsonyán újra meg újra, hogy betöltse a Törvényt: aki egyszerre Nap és ember és virág és Jézus, aki a „világ világa, virágnak virága”. (A magyarszentmihályiak azt tartják, hogy Jézus feje van a fényes égi vándorban, ő vezeti, kormányozza a Napot.)

Az erdélyi lőporszaruk (17. a, b ábra) napvirágarcai ilyenek. Az egyiken az ember az ék, a Nappal hangsúlyos, a másikon a leszentülés, amikor illatával észreveteti magát a virág, a Nap földi kedve, kedvese. E napvirág külső sziromkertjében: a Nappal ékes keresztje és az éjszaka holdíve, „Mária kapuja” váltja egymást, az utóbbi ölében már születni készül a fény. A tancsi mennyezetkazetta (18. ábra) képi beszéde is a gyermekrajzra rímel. A 19. ábra gyermek alkotta napviráglényének sugárkarja és -lába adatott.

***

A „barlang”, a „kemence”, a „sátor” az anyaöl emlékének, az anya áldozatos szeretetének kifejezője a gyermekrajzokon. A 20. ábrán sátrat kezd rajzolni az ötesztendős kislány - az óvodában a kirándulás élményének ábrázolása volt a feladat - a sátorra televízióantenna is kerül, hiszen a városi ember, aki „kimegy” a természetbe, ott sem tudja nélkülözni e fontos narkotikumot, de a sátor csúcsáról másfajta „antenna” szökik az ég felé: csillag, naprózsa, kereszt tagolja száras szökkenését. A sátor csúcsa, a „csúcs”, a földi köldök keresi kapcsolatát az égi biztos ponttal. A szenthegyek csúcsán magasodik így az égig érő fa, száll fölfelé az áldozati tűz füstje és a fohász. A kislány a sátor rajzolását nem fejezte be (az egyik csíknál félúton megállt a színezéssel), s rajzolni kezdte hajának földig érő sátrát, amelyre korona került, és a korona kellős közepéből üzenetet indított - hasonlóan a sátoréhoz - az ég köldöke felé (a korona „antennája” fölött - magasan - látszik is gyöngyös félköre!). A hajsátor védelmében vidám az arc, s a lányruha is sátoros, amelyen (amelyben!) ház és virág kapja meg oltalmát. (Számtalan királylányalak sátorruhája házat, fát, virágot, nyulat, csillagot, Napot őriz, néha autót is, a gyermeklélek kedves „lényeit”, miképpen a középkor köpenyes Madonnái oltalmazzák leplükkel takarva a riadt embereket. A háromszög-test egyben a gyermeklánnyal született potenciális, szűzi anyaság megidézője is.) A láb a föld felszíne alatt, akárha gumó lenne, gyökeret ereszt. Kétoldalt őrzők: a „Nap oldalán” tagolatlan ék, a „Hold-oldalon” nyuszi (a nyúl a keleti zodiákusban a macskával együtt a szűz jelölője). E rajz kiváló példája a gyermek eredendően analógiás gondolkodásának, s tartalmazza az ötesztendős gyermek „világképének” minden lényeges elemét.

19.ábra: Ötesztendős gyermek rajza.
20.ábra: Ötesztendős gyermek rajza.

A rövid elemzésben a bemutatott rajz árnyalt meséje alig mutatta meg magát, mivel nagyobb része - bármily lehetőségünk adódik is - értelmünk számára titok marad. Titok, amely lelkünkbe fészkeli be magát. Titok?! Hangtalan üzenet, s hogy fontos, Lukács evangéliuma (18,15-17) mondja el: „Vivének pedig hozzá kis gyermekeket is, hogy illesse azokat; mikor pedig a tanítványok ezt látták, megdorgálták azokat. De Jézus magához híván őket mondta: Engedjétek, hogy a kis gyermekek énhozzám jöjjenek, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Istennek országa. Bizony, mondom nektek: Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen nem megy be abba.”

A gyermek nem akarja másolni a felszínt; nincs rá belső késztetése. Jung és követői szerint „archetípusok”-kal érkezik a világra, azokkal a formákkal, amelyek ősidők óta rendezik az emberéletet. A gyermeket a „rejtőzködő”, a sejtett összefüggések érdeklik. A kimondatlanul is kimondott törvény,6 a „cél” és az „út”, gondoljunk csak kifogyhatatlan „miért”-jeikre. Nyiladozó értelme a megtalálható természetes rendet szomjazza - a szellem szükséges biztonságát. Ne adjunk helyette kitalált (kreált) ideológiát, bármilyen korszerűnek is tünteti fel magát, s bármilyen „előjelű”. Ne akarjuk modernnek vélt sablonokhoz igazítani az életét, cselekvéseit. A kisgyermek a Teremtő üzenetét hozza - tanulhatunk tőle. Tőlünk ő szeretetet vár, parttalant; s azt, hogy mutassuk meg neki, miképpen használja az eszközökét, hogyan fejlessze képességgé adottságait.

Mutassuk meg neki, hogy a ceruza mire való, s a zsírkréta, a toll, az ecset, a festék és az íróka; agyagnak, csuhénak, pálcikának, gesztenyének, diónak, virágnak mi a „beszéde”, melyik mikor, mely napszakban vagy évszakban és miféle ünnepen szól a legékesebben; abban a világban, amelyben az esztendő (és az emberélet is) „kerek istenfa” fiúgyermeknek, kislánynak karakteresen másképp. A régi ember a fiúgyermeket a bicska használatára okította, megmutatta neki, hogyan kell faragni vele; az asszony a kislányt fonni, szőni, hímezni tanította...

1 Ez az írás rövidített része a szerző azonos című tanulmányának amely első alkalommal 1991-ben jelent meg Szombathelyen a „Vízjelek - Iskolák, pedagógiák Magyarországon” című kötetben, a Németh László Szakkollégium kiadásában. A szerző e témában könyvet is jelentetett meg: „A Nap arca - A gyermekrajzok üzenete”, Gödöllő, 1990.

2 Mérei Ferenc - V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan, Bp., 1985. - 6. kiadás.

3 Erdélyi Zsuzsanna: „Hegyet hágék, lőtöt lépék.” - „Archaikus népi imádságok”. Bp., 1976.

4 U. o.

5 Bihari gyermekmondókák. Bukarest, 1982.

6 „Az Úr (...) nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez.” Hérakleitosz múzsái vagy a természetről. Bp., 1983.

A Teremtő anyasága (A gyermekrajzok üzenete 3.)
Daczó Árpád, Erdély tudós szerzetes papja több, mint három évtizede már, hogy ősi hitünk Istenasszonyának nyomára talált. Ő hallotta, hogy a csíksomlyói kegytemplom gótikus Napbaöltözött Asszonyát a csíki székelyek, a gyimesi és a moldvai csángók Babba Máriának nevezik. S őt az Istenszülő Asszonyt minden estelen a Hold, akit Babbának mondanak, hozza el, idézi meg. Kostelki szolgálata idején, az ottani székelyektől tudta meg, hogy Babba Mária, kereszténységünk Szűz Máriája, az ő hitükben Isten; s a kostelki gyermekek, amíg hittant nem tanulnak az égiek közül csak őt ismerik, tisztelik és hozzá imádkoznak. Minden bajban Ő segíti meg e népet; vele osztják meg örömüket is. Ő segít a szülőasszonynak, Ő a bába, de Ő viszi el, föl a lelket a mennyekbe is, ha ideje érkezik. Daczó Árpád szerint a kereszténység előtt Babba népünk fő istensége, talán egyetlen Istene volt.
Minden gyermek első szavai között ott van a „babba” is; két b-vel, hangsúlyosan. A kisgyermek ajkát, lelkében fészkelő késztetés, s őskép okán talán ez a szó nyitja beszédre. Általában fényes tárgy: ezüstös kanál, gyöngy, égő gyertya hívja elő a kisgyermekből e varázsos igét. (A kostelkiek az újholdnak mutatják meg a gyermeket, s a gyermeknek a fönti fényes sarlót, amikor a kisgyermek első szavait formálja, hogy Babba névvel először őt illesse a gyermek.) Az anyaméh „közelsége” is oka lehet e szókép formalódásának. Az egyik anya mondta, mesélte el nekem, hogy másféléves kisfia gyakran hajtja fejét az ölébe, a méhe fölé, mintha hallgatózna, s ilyenkor önfeledten mondja, többször is egymás utan a babba szót. A kisgyermek arcára e szó kiejtésekor fényesség hamvazódik, széppé kerekül az arca; az arc, amely az emberben a legteljesebben Istenre utal. (Csík, Gyimes és Moldva népe babbásnak mondja a szépet !)

1.ábra

Kalotaszegi nagyírásos minta (Sinkó Kalló Katalin nyomán). A tulipánok holdívű hálós szirmai egyben halak is. Fönt, a szélmustrán a születés kapuhármasa, a születő, újuló élet három szakasza jelenik meg. (Hold, holt, háló, hal, halál nyelvünkben fogalmi szóbokrot alkotnak.)

A Teremtő anyaként szeret. Az anyaméh tele-oltalma hozza el, idézi meg a világot mozgató, s megtartó szeretetet. Isten a szeretet - mondja János. Az ő kiáramló, világot teremtő jósága van jelen a kalotaszegi nagyírásos mintában (1.ábra) is. A középpont szálkás szélrózsája, s kettős, szirmos köre-ölelése adja okát, életét e képiségben a szárnyas-szirmos Nap, s a holdíves, hálós tulipán egymást kiegészítő kettős világának; s e „felülnézetű” világ-virág, Isten evilági „tapasztalhatósága”: nő-növény. A legteljesebb biztonság mindig kerek, miként az öl, az ölelés, a magzatot hordozó anya. E kerekségnek közepe adódik, sugárzó magja; sugarai teremtik, s tagolják a kerek időt és teret, teszik nyilvánvalóvá a bennünk, velünk született rendet, a teremtett lények helyét, szerepét a világban (2.ábra).

2.ábra

Ötesztendős gyermek rajza. A rendező és a rendezett világ képe.

A kisgyermek a fölülnézetű rajzokkal nyugalmát, biztonságát bontja képbe. Amikor ezeket alkotja, ő fölötte van a létnek, tér-időnek, a mindennapiságnak, ő ilyenkor a középpont vendége - a Teremtő szól belőle, általa. Ha a gyermek jól érzi magát a világban, ha a környezetében azt találja meg, ami örök szomjúságként belé oltatott, a szeretetet, ami mindig artikulált, a dolgok belső rendjének „anyagi”, anyai képe, megnyilvánulása, akkor kör-keresztre rajzolja, s fölülnézetből az óvodát is (3.ábra), s a körülötte lévő házakat is, akkor mindez számára haza, Anya.

3.ábra

Hatesztendős gyermek rajza. Keresztre és körre „szirmozott” házak az „óvodán”. (Japánban ma is oktatják a fölülnézet ábrázolási módját.)

Kovács Eszterkében, aki most elsőbe jár, a nyár, a víz, a halak, a hinta, az úszóöv, a vízparton körben ácsorgó fák (4. ábra) a vele-született anyaság-vágyat idézték meg. Megidézhették, hiszen együtt és külön-külön is e létezők a nőröl, az anyáról vallanak. A régiek hite szerint július a Hold hónapja, s a vízé, a „zöld-ár” időszaka ez, de otthona a „nehézkes” Máriának (aki áldott állapotában látogatni megy Erzsébetet július 2-án). Isten „terített asztala” ilyenkor a határ. A víz úrasszonya a Hold, s a víz televény ágya, anyja, méhe a szaporaságnak, a születésnek, s ezt legékesebben benne a a hal „mondja” el, akinek látványa, tapintása az elmúlást, a halált juttatja eszünkbe, de aki a legszaporább létező egyben, számolhatatlan sokaságát rakja le ikráinak minden esztendőben. A halálból, az áldozatból tamadó élet jelölője népünk műveltségében (5. ábra); de gondoljunk csak a földbe vetett mag életet adó áldozatára, amelyet Jézus is saját áldozatának példájaként említ; Jézus aki a hal, a halak világkorszakát hozta el.
Eszterke tavában az áldozatra a hal-csontvázak utalnak.

4.ábra

Hétesztendős gyermek rajza. „Nyári élmény.”

A kerek tó alsó harmadában, e tó kellős közepén kicsi körök és folt összessége az övön, övvel úszó gyermek-alak. E központi rajzi-halmaz a méhben, Eszterke ölében majdan megfoganó mag talán, s az úszás, a hintázás (a rajzon jobb oldalt, fönt) a magzatvíz paradicsomi ringatása. A körök, s a mag pontja-foltja alatt a kiterített „sakktáblás” heverő készség a természetes műveltség „bevetetlen szantóföldjé”-vel analóg; mellette kívül, túl minden evilági lármán puha gumi ágyon az alkotó gyermek fekszik, lelke kedve madárrá válva fönt lebeg az ugyancsak ölet, ölelést, anyát idéző fák között.

5.ábra

Mángorló karcolt mintája a Szekszárdi Múzeumból (Dúcz László nyomán).

Eszterke majd anya akar lenni (minden nő küldetése ez!), fészeknyi gyermek anyja. Vele, benne, rajza által a Teremtő asszonyi jósága van jelen. Rajzából nem az iskolás-gyermektől már megkövetelhető „térlátás” készsége, képessége hiányzik, hanem a mi zsugorodott, felnőtt látásmódunk. A gyermek belső késztetésre nem akar ábrázolni, „térlátni”, őt nem a létezők külső képe érdekli, a pillanat-érvényű, a „kiszakított”, s ez utóbbi által elidegenített, hanem a létezők, a lények „beszéde” (az őt körülvevők alkalmassága arra, hogy lelke más-más mezejéről „előhívják” a vele-született képeket, a világ belső képét, a világképet), a más-más alakú lények egysége érdekli, a Teremtő benne, vele is élő szeretete okán; s ez az eredendő örök egység, a rend minden rajzában más és más formában ölt testet, lelke állapotának, legbelsőbb akarásának függvényében, mindig időszerűen, s mindig egyedien.
A világ természeténél fogva ilyen, s ez egysége titka is: az egyetlen Igére ragozódó csillagnyi másság, a „mindig ugyanaz, mindig másképpen”. A világ szépsége ez. E szépség a Babba, őshitünk Istenasszonya, a Teremtő jósága, az Anya.

Budapest, 1994. december 6.